sonlata után sem indulhatunk egész bizonyossággal nyomozásunkban, mennyivel könnyebb a tévedés, ha egyes szótagokra tartunk etymologiai vadászatot. Nem ok nélkül mondja tehát Grimm *), „saját sorsuk van a tulajdonneveknek, minél fogva egyéb szók mértékét nem alkalmazhatni azokra."

Az etymologia csak segédtudománya a történetírásnak; fölvilágosíthat egyet és mást, de a hol ethnographiai és egyetemes történeti ismeretek nem támogatják, legfölebb is csak hypothesisekre vezethet bennünket, mikből nem szabad történetet csinálni.

Hogy a mythologiákban a névmagyarázat fontos szerepet játszik: kétségtelen.

Lássuk, hogy járt el Ipolyi úr a tulajdonnevek származtatásában.

Szerzőnk a tatár név gyökét majd a tat mythoszi névből származtatja, s tehát szanszkritból mely szó, mint láttuk, már a tátos név magyarázásában szerepelt nála; majd tatar tájszónkkal hozza összeköttetésbe, a mi rosz, rongyos, hitvány, alávaló embert jelent. Innen tatarozni megfoltozgatni. S mind a mellett, hogy ilyen megvetést fejez ki e szó, azt hiszi szerző: „hogy világosan kivehető óriási tulajdonokra vihetők vissza e szó maiglan fentartott értelmei." S mivel igazolja ezt? A szokásos szólásformákból: vigyen el a tatár stb. Ha meg

=

*) M. O. Haupt's Zeitsch. 1843. III. 1. 145. lap.

gondoljuk, hogy hasonló szólásformák vitték rá szerzőt, miszerint a nyavalyából, fenéből, ocsmányból is mythologiai fogalmakat csináljon, ezen nem csodálkozom. Minden áron magyar mythologiát akart alkotni. De csodálom, hogy nyelvtani hozzávetéseiből történeti következtetéseket is von; csodálom, hogy a magyarnak tulajdonítja a tatár nép elnevezését, azt hivén, hogy a tatárok a mi elnevezésünkre egész készséggel fölvették tulajdonnevül e megvetést jelentő melléknevet, sőt utánunk az egész világ elfogadta azt. Hogyan tévedhete szerzőnk ily önkényes magyarázatokba, midőn történeti, sőt alapos etymologiai fölvilágositások is állhattak előtte? A tatár nevezet, mint tudjuk, a XIII. századtól fogva lett ismeretes Ázsiában, s onnan szivárgott át Európába, Csingiszkán hadjárata óta, kinek anyja tatár törzshez tartozott, s a kinek legjobb katonái tatárok voltak. Hogy a tartaros névvel, mint Ipolyi úr véli, semmi köze e névnek: már ezért sem szükséges mutogatni. A görögök nem ismerhették e nevet, de a tatárok sem ismerhették a görög tartarost, mikor először föltüntek a kinai történetekben. A tatár név—irja egy régi kinai történetiró, Nyeou-Gang-Sieu, ki 1007-62 körül élt, — igen régi eredetű. Karamsin *) állítja, hogy a persa és arab történetirók nem ismerik e nevet, csak a mongolt. A név eredetét illetőleg pedig ugy vélekedik, hogy ezen kinai szótól ered az: ta-ta, mely szomszédot jelent; vagy Kar*) Geschichte des russischen Reichs. III. B. Nro 160.

p. 310.

pini szerint *) hasonló (Tatár) nevü folyótól származik, melyre aligha illik Ipolyi úr rongyos epithetona.

Idézhetnék több hasonló adatot is Ipolyi úr művéből. Azonban ez adatok közől néhány ugy is előfordul, ha majd a mű részleteire térvén, vizsgálni fogom, mi tehát Ipolyi úr szerint a magyar mythologia.

Akkor az is még inkább ki fog derülni, hogy szerzőnk nem helyesen cselekvék, ha a németek példáját követve, valamint mythologiai párhuzamaiban, ugy származtatásaiban is többnyire a szanszkrit népet vette kiindulási pontjáúl. Szintoly tévedés, mint Otrokocsié és másoké, kik a zsidó nyelvből indultak ki őstörténeti nyomozásaikban, a mit Ipolyi ur több helyen kárhoztat. A német nyelvet rokonsági kapcsok fűzik a szanszkrithoz, s e rokonság nem csak a nyelv idomában, hanem anyagában is minduntalan föltűnt. Kétségtelenül a mi nyelvünkben is vannak indogerman szavak, a szanszkrit tanulmányok ennélfogva hasznosak reánk nézve is. Hasznosak e nyelv rendkivüli tökélyeinél fogva is. Mindenek előtt kell azonban mívelnünk a rokonabb, uralaltáji nyelveket. E téren tőlünk, mint e nyelvcsalád legmíveltebb tagjától, várhat jogosan legtöbbet Európa. Igy egészíti ki egyik irodalom a másikat, a magyar a többi európai népekét, igy támogathatja irodalmunk egyik ága a másikat, -a nyelvészet a nyomozó történetírást.

*) Voyages en Bergeron p. 38.

De ideje egybevonnom értekezésem fonalát. Azt hiszem, a mondottakból is eléggé kitetszik, hogy Ipolyi úrnak kétségtelen érdemei vannak a magyar mythologiai nyomok gyűjtésében; de kitetszik egyszersmind, hogy ez adatok egybeállításában nem járt el azon kritikával, melyet a nyomozó történetirótól várhatánk.

Ebből következik, hogy ingatagnak kell lennie azon épületnek, mely a kritikátlanúl egybehordott anyagokon, ily tágalapu mythologiai párhuzamokon és oly helytelen nyelvészkedésen alapszik.

Erről azonban máskor, - ha ugy fog tetszeni tisztelt hallgatóimnak, kiktől ezennel bocsánatot kérek, ha hosszasan fárasztám figyelmöket.

II.

ALTAJI PÁRHUZAMOK. *)

I.

Mi volt a magyarok ősvallása?

Alapjában nem lehetett más, mint azon húnszittya népeké, melyek a történet kezdetétől fogva ugyanazon téreken mozogtak, honnan, hagyományaink és a legrégibb történeti nyomok szerint, őseink e földre jöttek. A vallások története tanusítja, hogy azonegy éghajlat alatt, hasonló természeti benyomások közepett, egyforma életmód mellett, a műveltség ugyanazon fokán egyképen alakúl a népek vallásos szemlélete. Herodot skythái s a húnok, avarok és bolgárok például mind saját, egyéni jellemvonásokkal jelennek meg a történetekben, de, különbözéseik daczára is, annyira közös jelleggel, mely egy tekintetre szembetűnik. Különösen feltünő e

*) Magy. akad. évkönyvek IX. köt. IV. darabja.