met, nem csak a vallásos, hanem egyéb intézményeket is majd Egyiptomból, majd a görögöktől származtatni. A szanszkrit tanulmányok végre Indiába vezették vissza minden hitnézet eredetét. S mythologjaink előtt ekkép minden idegen növénynek tünik föl Európában; s a legfőbb istenfogalmaktól a dajkák meséjéig mindennek az indiai és egyiptomi pantheonból kell származnia.

Tagadhatlan, hogy az Ázsiából jött népek némi elemi hitfogalmakat hoztak magokkal, melyek közösek lehettek mindnyájokkal, de az is kétségtelen, hogy van tömérdek rege, monda, hitnézet Európában, melynek nem felelnek meg keleti regék, mondák stb. Ezen csak az kétkedhetnék, a ki azt vitatná, hogy az Ázsiából elszakadt népek szelleme, képzelődése megszünt volna működni ama népek ujabb lakhelyén. A történet ellenkezőt mutat. Azon solidaritás mellett, melyet kész szívvel elismerek, mindenütt föltünik a különféleség is az egységben. Azt látjuk, hogy a mint egyes emberek, ugy egész népek is külön jellemmel, saját egyéniséggel birnak, se különbségek szellemök mindennemü nyilatkozataiban, vallásos képzeteikben is föltünnek. „Minden mythosznak megvan saját légköre, minden vallásos mysteriumnak saját perspectivája." Innen a különbségek már az óvilág hitköreiben is. Az ind és egyiptomi, a sémi és áriai hitkörök, egyes találkozási pontok mellett, roppant eltéréseket mutatnak. Sőt a közös forrásból származó mythoszok is merőben különböző irányban fejlődhetnek elágazásaikban,

különböző körülmények közt. Mutatja az ind és zend vallás kifejlődése. Az utóbbi rosz szellemekké változtatta az ős istenek neveit. A devakból lettek a devek, divek. S minél inkább eltérnek egyes népek bölcsejöktől, hol az első benyomásokkal első fogalmaikat vették, minél ellenkezőbb éghajlat alá, minél különbözőbb természeti viszonyok közé jutnak: annál inkább elmosódnak az eredeti benyomások, annál gyérebben tünnek föl a hasonlat vonásai vallásos nézeteikben. Ide járul, mint szintén nevezetes tényező, az eredeti életmód és társadalmi viszonyok változtatása, például ha a nomád nép állandó lakhelyet választ.

Mindezen tekintetek nagy megfontolással intenek eljárnunk a mythologiai párhuzamokban.

Ipolyi ur erre nem volt ügyelettel.

A mily kevéssé hajlandó a körülünk fekvő népek befolyását elismerni, kikkel ezredév óta élünk együtt: annyira elragadja őt mythoszalkotási heve ázsiai párhuzamaiban, ugy hogy, sokszor, ugy szólván, semmiből teremti a magyar mythoszt, a keleti mythoszok képére és hasonlatára, azon elmélet szerint, igy s igy van ennél vagy amannál a keleti népnél, tehát igy kell lenni nálunk is.

S ugyan e párhuzamok néha meg ellenkező tulságba is ragadják. A Toldi-monda eredetiségét, azt hiszem, kézzel foghatólag megmutatta báró Kemény Zsigmond. *) Ipolyi úr addig keresi a hasonlatokat

*) Megmutatja Kemény, hogy semmi köze a mi Toldinknak a hitregei Herakleszekkel, Rustemekkel. Ezeknél már szü

minden világrész hősmondáiból, mig végre a magyar hősről minden saját, magyar népies szint, a történeti

letésöknél kezdődik a rendkivüli, a csodás, mintegy előjeléül a dicsőségnek, mely életöket körülsugározza. A mi Toldink csak erős vastag gyermek" volt, mint Ilosvai irja. A Herakles-mondakör hőse továbbá groteszk alaku csodalényektől, szörnyektől menti meg az országot; főszerepet játszik e mondakör hösénél a barang, mely világtörténeti egyénné avatja a helyi nevezetességgel biró hőst, ki e fölött erotikus irányban is bámulatra ragadja a világot. A mi Toldi Miklósunkra mindez nem áll; merő accrobatai próbatétek férczeletéből állanak a felőle szóló mondák. S még csak babonás, phantastikus, természetfölötti téren sem mozognak e mondák a középkori lovagregények példájára. Miért? Épen mivel Toldi Miklós, a helyett, hogy csak jelképes személy volt volna, oly határozott egyediséggel birt, hogy épen ennélfogva a róla keringő mondakört a nép nem olvaszthatta egészen saját szellemébe, s költészetével nem alakithatta át teljesleg. A hős jellemvonásai részben eszményités nélkül szállottak reánk. Kemény mindezt a mondakör taglalásával megmutatja. A hős pályája kezdetben a legnagyobb mértékben népies. Nem igy aztán. ,,A népköltészet, ugymond Kemény, ha semmi korlát közé nincs szoritva, ha szabad szárnyakon röpked, hősét, kinek vitézségéről mondakört teremt, nem szereti egy helyhez kötni, s mindig csak egyénekkel állitni szembe. Mert az idegen világ és a nagy tömegek elleni harcz, az ismeretlen helyzetek, a csodás viszonyok, az egyének tömeggeli küzdése, annyi ingerrel hat a nép gyermeteg phantasiájára, hogy hősmeséibe legkönnyebben ezen elemeket vegyíti. S hogy Toldinál ilyest nem használt, jele, miként közvetlen adatok által gátoltaték, melyek a mondák keletkezésekor még frisek s nem a homályos régiségből átszállongók voltak. Különben Toldi, azon idő szerint, melyben költeték, egyedül vert volna szét görög, tatár vagy török csapatokat s bejárta volna az ellenség földjét, még pedig

monda minden egyéni vonásait eltörölve, az ókor kalandor hőseinek, egy Heraklesz, Rustem stb. typikus alakjában tünik az föl.

De halljuk Ipolyi úr elméletét, melyre építi mythologiai párhuzamait.

„A magyar mythologia

ugymond Ipolyi úr ős mythoszi eredeti elemekre mutat. Közel az emberiség eredetéhez, az első kezdet s honba visznek föl nyomai. S ez őshon felőli nézet pedig az ezzel összefüggő ősnép és nyelv kérdésére vezet. *) Mi ez őshon hollétét illeti: a „geognostikai hypothesisek mond folytatólag -Ázsia azon földvonalát jelölik ki az emberiség őshonának, mely nyugotról keletnek vonulva a régiek Atropateneját, Baktrián át, Himalaját mint Perzsiát foglalja magában a közte létező térrel." Itt keletkezett szerző szerint az ős nyelv, melyről azt mondja hogy az a szanszkrit vagy azzal legközelebb rokon. Itt keletkezett tehát az emberiség ős vallása is. „S a hindu ős emlékek legbiztosabban vezetnek egy ily mythologiai kezdet nyomaira.“ S mi ezen ősvallás?

Szerző szerint a monotheismus, mely aztán fokonkénti elhalványulásával a pantheismus, polythe

genialis földtani pontatlansággal, mely János vitéz kalandjait oly népies szinezetüekké teszi. De mellőzve ezeket, kétségtelen, hogy Toldi élményei közől olyakat szemelhetünk ki, melyek népietlenek, s oly jellemvonásokat, melyek tisztán egy ediek stb." Lásd Kemény érdekes czikkét az 1854-ki Divatcsarnok jan. 15-ki számában.

*) Bevez. XXXIX. lap.

ismus és természettiszteletnek adott helyet, egész ama végső elaljasodásig, midőn az ember a durva, értelmetlen magia, sabaeismus, állattisztelet és fetisben keresi üdvét. *)

S mivel igazolja szerző, hogy a monotheismus volt az ind ősvallás?

A hindu nép legrégibb vallási könyvei, ugymond, egyedül az ősi monotheismust, az egy ős lényt (ek-hun-esha vagy ek-isha, mely nevet szerző összeköttetésbe hozza a magyar isten névvel) ismerik. Lássuk mennyiben áll ez.

Az ind vallás legrégibb irott ős forrásai a Vedák, s ezek közt legrégibbnek tartják az ind régiségek nyomozói a Rig-Vedát, melynek eredete még az ind nép őshazájába vezet vissza. S mit találunk ebben? Hymnusokat a természetelemek, mint megannyi külön istenség, dicsőitésére. Ott találkozunk ugyan a később kiképzett háromság főbb személyeivel, még akkor Indra, Varuna és Agni név alatt. Ezek mellett azonban egész csoportja tünik föl az isteneknek, kik szembetünőleg természeti elemek, s részint azonosak ama három főistenséggel, részint alájok rendeltek vagy függetlenek azoktól. A nap, néhány csillag, ritkán a hold, a hajnal, zivatar, felhő, egyes folyamok mind megannyi isteni hatalom, kiket Sleeman tanusága szerint maiglan a kültermészetben imád az ind. „Az ind szellem, ugymond Lassen, az ind régiségek egyik legalaposabb nyomozója,

*) Bevez. XXXVIII. 1.